Amikor már nem úgy reagálsz, ahogy szeretnél
Az utóbbi időben egyre többször kapom magam azon, hogy türelmetlen vagyok a gyerekeimmel. Olyan apróságokon is felhúzom magam, amin korábban csak átléptem volna.
Hangosabb vagyok, mint szeretnék. Gyorsabban reagálok, mint kellene, ráadásul indulatosan. És sokszor már akkor érzem, hogy ez most nem volt oké, amikor még ki sem mondtam a mondat végét.
Persze lehetne mondani, hogy stressz, alváshiány, rohanás. Hogy ez egy ilyen időszak. És valószínűleg igaz is.
De attól még nem lesz könnyebb megélni, és a nap végén bűntudattal elaludni.
Az a bizonyos határ – amikor átléped
Mert amikor ott állsz két kisgyerekkel, akik egyszerre kérnek, sírnak, vitatkoznak, kiborítanak valamit, és közben te már a nap eleje óta csak próbálsz haladni valamivel… akkor nagyon vékony az a bizonyos határ.
És néha átléped.
Nem szépen, nem tudatosan, csak egyszerűen elfogy a türelmed.
Konkrét pillanatok, amik ismerősek lehetnek
Hadd mondjak két példát a saját életemből. Nem azért, hogy mentegessem magam, hanem mert azt hiszem, ezek a helyzetek ismerősek lehetnek másoknak is.
Az esti kupi
Estére a gyerekek hatalmas rendetlenséget csináltak. Megkértem őket többször, hogy pakoljanak el. Szépen kértem. Aztán még egyszer. Aztán megint.
De pont a „minden kérését kinevetem anyának” korszakukban vannak, szóval a válasz nevetés volt. Újra és újra.
És ott volt az a pont, ahol eldurrant az agyam.
Elkezdtem kiabálni. Fenyegetőzni. Nyilván nem vagyok rá büszke – de van az a határ, ahol már nem bírom tovább idegekkel. Ahol a szépen kérés egyszerűen nem működik, és valami belül csak felrobban.
A reggeli kakaó
A másik jelenet reggel játszódott. Patyolatra volt takarítva a ház – ami önmagában egy ritka és értékes pillanat, főleg két kisgyerek mellett. A kisebbik úgy döntött, hogy nem hajlandó rendesen ülni az asztalnál, miközben megissza a kakaóját.
Szóltam neki, hogy üljön rendesen, mert fel fog borulni a pohár.
Reggel volt. Siettem. Mindenki öltözött volna, időben indultunk volna, és én sem késtem volna el a munkából. Ez lett volna az ideális forgatókönyv.
Helyette: hallottam a pohár felborulásának hangját. A kakaó teljes tartalma a konyhakövön szétterülve.
Egy pillanat alatt lettem nagyon mérges. Elkezdtem veszekedni a kicsivel, aki megszeppenve ült, és nézett rám. Közöltem, hogy nem kap másik kakaót – mondtam neki, hogy ne tornázzon az asztalnál, mert kiborul. Elzavartam öltözni, amit aztán nagy sírás kíséretében sikerült megvalósítani. Aztán még fel is kellett takarítani a kakaót. Borítékolva volt, hogy elkések aznap a munkából.
Amikor kiléptem az ajtón, ott volt bennem az egész. A sietség, a méreg, és az a csúnya kis hang, hogy ez nem így kellett volna. Egészen az oviig puffogtam magamban, a gyerekek pedig inkább csendben ültek a hátsó ülésen.
Ami utána jön, az sokszor nehezebb
Van az a pont, amikor már nem kiabálsz.
De belül elkezdődik valami egészen más.
Ott állnak előtted. Néznek. Vagy épp odajönnek, hozzád bújnak, mintha mi sem történt volna. Megölelnek. Azt mondják:
„Szeretlek, Anya.”
És te meg ott vagy ezzel az egésszel a fejedben, hogy az előbb még kiabáltál velük.
És legbelül összetörsz.
Van az a pont, amikor már nem kiabálsz.
De belül elkezdődik valami egészen más.
Ott állnak előtted. Néznek. Vagy épp odajönnek, hozzád bújnak, mintha mi sem történt volna. Megölelnek. Azt mondják:
„Szeretlek, Anya.”
És te meg ott vagy ezzel az egésszel a fejedben, hogy az előbb még kiabáltál velük.
És legbelül összetörsz.
A „rossz anya vagyok" érzés
Mert azt érzed, hogy szörnyű vagy, ők mégis odamennek hozzád, és szeretnek.
Te pedig utálod magad, amiért így kiborultál rájuk. Hiszen a játékokat te is el tudod pakolni, a kakaót pedig fel tudod takarítani. De az van benned, hogy akkor ők sosem fogják megcsinálni, sosem fognak szót fogadni.
Ilyenkor nagyon könnyű belecsúszni abba a gondolatba, hogy „rossz anya vagyok”. Hogy ezt nem így kéne. Hogy más biztos jobban csinálja. Türelmesebben. Nyugodtabban.
Kevesebb kiabálással.
És igen, van, akinek ez tényleg jobban megy. Ők valami egészen különleges nyugalommal vannak megáldva.
Amiről keveset beszélünk
De az az igazság, hogy erről senki nem beszél eleget.
Arról, hogy a kisgyerekes mindennapok nem csak cukik és meghatóak.
Hanem sokszor zajosak, kaotikusak és idegtépőek.
Hogy nem mindig tudsz szépen reagálni.
Hogy nem mindig van időd átgondolni a mondatot, mielőtt kimondod.
És attól még, hogy szereted őket, nem leszel végtelen türelmű.
Sőt.
Pont azért nehéz, mert fontos
Pont azért nehéz, mert számít.
Mert jól akarod csinálni. Nem az internetre feltöltött képek miatt, hanem magad és a gyerekeid miatt.
Ami nekem segít – vagy legalábbis próbálok kapaszkodni benne –, az az, hogy nem a tökéletesség a cél.
Nem az, hogy soha ne emeljem fel a hangom.
Hanem az, hogy észrevegyem.
Amit próbálok másképp csinálni
Hogy utána oda tudjak menni.
Hogy meg tudjam ölelni őket.
Hogy ki tudjam mondani:
„Ne haragudj, Anya most türelmetlen volt.”
Nem mindig sikerül.
Van, hogy csak este jut eszembe, amikor már alszanak. Ilyenkor megsimogatom őket. Van, hogy másnap próbálom „helyrehozni”. Van, hogy azzal kezdem a reggelt, hogy megölelgetem őket, és nem magyarázok semmit – csak ott vagyok.
A kakaós reggel után, mikor hazaértem a munkából, az első dolgom az volt, hogy odamentem a kicsihez, és megöleltem. Nem kértem bocsánatot nagy szavakkal. Csak megöleltem, és azt mondtam: „Szeretlek.” Ő visszaölelt, és kész.
Talán ennyi elég volt. Talán nem. De ez az, amit tudtam adni.
A félelem, amit minden anya ismer
És közben ott van bennem a félelem is.
Hogy vajon mennyit visznek ebből magukkal.
Hogy okozok-e bennük valami olyat, amit nem szeretnék.
Erre nincs biztos válasz.
Ami talán igazán számít
De abban próbálok hinni, hogy nem egy-egy rossz pillanat számít, hanem az egész kép.
Az, hogy mennyi szeretetet kapnak.
Hogy hányszor ölelem meg őket.
Hogy hányszor mondom nekik, hogy szeretem őket.
Hogy jelen vagyok.
Mert ezekből van több.
És talán ez az, ami igazán megmarad. Nekik és nekem is.
Amit azért mégis megpróbálok
Nem gyógymódok. Nem tippek. Csak dolgok, amik néha segítenek.
Az egyik az, hogy megpróbálom észrevenni, mikor van tele van nálam a pohár – még mielőtt kicsordulna. Egy nehéz munkahét után, kevés alvással a hátam mögöttl, hosszú napok után nem ugyanolyan a tűrőképességem. Ez nyilvánvalónak hangzik, de sokszor csak visszanézve látom, hogy „persze, hogy így reagáltam – teljesen ki voltam merülve”.
A másik az, hogy ha már megtörtént, megpróbálom nem sulykolni magamban órákon át. Nem mindig sikerül. De van, hogy csak ennyit mondok magamnak: oké, most ez volt. Mi a következő lépés? Hogy tehetem jóvá? Legközelebb mire figyeljek, hogy ne így reagáljak?
És a harmadik – talán ez a legfontosabb – az, hogy megpróbálom visszajelezni nekik. Nem nagy drámával. Csak egy ölelés, egy „ne haragudj”, egy „szeretem, ahogy vagytok”. Mert azt gondolom, ezek a kis visszajelzések összességében többet mondanak, mint egy-egy rossz pillanat. És nekem is jól tud esni, amikor megölelnek, és azt mondják, hogy “Szeretlek, Anya!”.
Nem vagy egyedül
Ez a cikk most nem megoldásokat akart adni.
Nem akartam listát írni arról, hogyan legyél türelmesebb. Van rá számtalan cikk, könyv, ami segít a türelmes szülői lét eléréséhez vezető úton végigmenni.
Egyszerűen csak ki akartam mondani: van ilyen.
Sokszor.
Konkrét, hétköznapi helyzetekben – egy esti kupi miatt, egy felborult pohár miatt, egy reggeli rohanásban. Nem drámai pillanatokban. Éppen ezért olyan nehéz megélni: mert apróságnak tűnik, mégis belülről csíp.
Ha most te is egy nehezebb időszakban vagy, ha te is hamarabb kiabálsz, mint szeretnél, és utána mardos a bűntudat…
akkor tudd, hogy nem csak nálad történik ez.
És attól még, hogy néha elfogy a türelmed, nem szereted kevésbé a gyerekeidet.
És ők sem téged.
Sőt.
Pont ellenkezőleg.
Ha a hétköznapok után feltöltődnél, nézd meg, hova szoktunk kiruccanni:
