A Dubajba utazás során a repülőtér és a szállás elfoglalása mindenképpen izgalmas pillanatokat tartogatott számunkra. Az utazás előkészítése és a repülőút zökkenőmentesen kezdődött, bár néhány váratlan helyzet megnehezítette az indulást. Szerencsére minden akadályt sikerült könnyedén leküzdenünk, és hamarosan megérkeztünk a Dubaji repülőtérre.
De hogyan is jutottunk el idáig?
Az előző bejegyzésben írt kihívások után fellélegezve mentünk a beszálláshoz. A babakocsin még ellenőrizték, hogy van címke, mehet majd a poggyásztérbe, és jó utat kívántak. Lementünk lifttel a buszokhoz, de alig tudtunk kiszállni, annyian várakoztak. Majd nem sokkal később jött az üzenet, hogy menjünk vissza, mert a kiszolgáló cégnek valami nyűgje van, és akiket már kivitt a busz, azok is jönnek vissza. Itt már tudtam, hogy jól döntöttem, hogy nem kértem elsőbbségi beszállást. Mire vissza felértünk a lifttel, kiderült, hogy mehetünk is vissza, mégis működik minden. Parádés! Áron egész jól viselte, hogy a babakocsiban ül, már azt hittük, hogy el is alszik – hiába, az alvásidő a reptéren is alvásidő. Máté meg pörgött, ahogy szokott. A busz szerencsére gyorsan kivitt minket a géphez. Gyerek ki a babakocsiból, 1 hátizsák, 2 hátizsák, 3 gyerek, nagyszülők, mindenki megvan. Bejött a számításom, szinte utolsónak szálltunk fel.
És persze, hogy leültek a helyünkre! Mivel sem magyarul, sem angolul nem beszéltek a helybitorlók, így elmutogattuk, hogy az a mi helyünk, lesznek kedvesek feltápászkodni az ablak mellől. A végén szerencsére meg tudtuk úgy csinálni, az utazóközönség átszervezésével, hogy a helybitorlók is egymás mellé tudtak ülni, meg mi is össze rendeződtünk, egymás mögött ültünk 2 sorban, 7-en, mert Áron még az ölemben utazik 2 éves kor alatt.
Miután megkaptuk Áronnak a kiegészítő mellényt, és övet – amit nem annyira kedvelt – már gurultunk is! Máté elmagyarázta még, hogy mindenkinek be kell kapcsolnia magát, aztán felszálláshoz készülj!
Nagyon simán ment, viszont Áron már túlfáradt, így ahogy lehetett, felálltam vele, és a hátsó wc előtt elringattam. Amúgy csodájára jártak, hogy milyen ügyes, nem sír, nem nyekereg. Nem is értem, hogy miért kell ez a nagy előítélet a gyerekekkel utazókkal szemben?!
Miután az alvó gyerekkel visszaültem a helyemre, Máté már nagyban mesét nézett a tableten, így gondoltam, hogy most van 1,5-2 órám, olvasok egy kicsit.
Ebből az lett, hogy Áron 1 órát aludt, Máté pedig le sem hunyta a szemét. Kezdődhetett a gyerekek szórakoztatása. Ide-oda mászkáltak közöttünk és Mamáék között, rágcsáltak, ittak, folyosón sétáltak. Előkerültek az új kirakók, ezekkel legalább 10 percet elvoltak, és némi kisautózás is lekötötte őket. Időnként ki tudtunk nézni az ablakon, csodáltuk a naplementét, aztán hipp-hopp sötét lett, néztük az öböl fényeit, majd egyszer csak jelezte a kapitány, hogy kezdjünk el leszálláshoz készülődni. Mindent gyorsan összepakoltunk, Áront vissza kényszerítettem a biztonsági övbe, majd leszállás közben megnéztük a kivilágított Dubait (Pálma sziget, Burj Khalifa, Burj Al Arab). Ha szeretnéd te is ezeket látni, akkor a gép jobb oldalára ülj!
Landolás után kikecmeregtünk a gépből, fel a buszra – a babakocsit nem kaptuk meg, majd döcögve majdnem 10 percet mentünk a terminálig. A sofőr nem kapkodta el. Beálltunk az útlevél ellenőrzéshez, egész hamar sorra kerültünk. Mindenkiről csináltak egy képet belépésnél – mint utólag megtudtuk, ez azért fontos, mert ha bármi szabálytalanságot, törvénysértést elkövetünk az ott tartózkodásunk alatt, akkor a képünk alapján nagyjából bárhol megtalálnak minket pár óra alatt a kamera rendszernek köszönhetően.
És itt jött egy kis pánik hangulat. Kérdezték, hogy hol van Ádám útlevele. Mondtam, hogy mindet odaadtam. Egyben volt elrakva mind a 7, megfogtam, és odaadtam az ellenőrzést végző hölgynek. De ott csak 6 db útlevél van. Mondom csak nem hagytuk a gépen, a beszállásnál még megvolt. Majd elkezdtem feltúrni a táskámat. A kis sunyi megbújt a könyvem alatt. Szerencsére jófej volt a hölgy is, csak mosolygott, és mondta is, hogy nincs semmi baj. Feltételezem, nem mi voltunk az elsők pályafutása során. Még minden felnőtt kapott egy 10GB net kártyát – figyelem, aktiválás után csak 24 órán keresztül működik!! – az útlevelébe, és mehettünk is a bőröndökért.
Szokás szerint szinte csak a mieink keringtek a szalagon, a babakocsiért pedig teljesen máshova kellett menni, de legalább a kijárat felé. Itt gyorsan meg is találtuk az előre foglalt transzfert, majd sofőr is lett hozzá. Egy nagyon menő Merci V osztály jött értünk, még gyerekülés is volt benne! Az utazós klub előnyei 😀
Elrepített minket a szállodához, közben 1-2 dolgot megtudtunk csodálni esti fényekben is.
A szállodába belépve már vették is el a bőröndöket, gyorsan bejelentkeztünk, elmondták a szükséges tudnivalókat, reggeli, medence, spa használat; fizettem, és mentünk is a szobákba. Itt volt még egy kis fennakadás: a foglalásba Lulu bekerült utólag, csak azt felejtették el, hogy ágy is kéne neki, így mentünk vissza a recepcióra jelezni, hogy olyan szobára lenne szükségünk, ahol van extra ágy is. Gyorsan jött is a londiner, átvitte Mamáék és Lulu cuccait egy másik szobába, majd jött is a housekeeping, megcsinálta az ágyat. Mindezt este 10 után! Kicsit aggódva mentünk a mi szobánkba, hogy vajon a 2 gyereknek lesz-e külön ágya, mivel a recepción megkérdezték, hogy szeretnénk-e kiságyat. Belépve megnyugodva tapasztaltuk, hogy egy nagy, dupla ágyat kaptak a fiúk.
Még rendeltünk egy kiadós vacsit a szobába, aztán mentünk is aludni, mert másnap városnézésre indultunk!
