Elérkezett a hazautazás reggele. Mivel a repülőgép csak éjjel 3-kor indult, így a miénk volt az egész nap.
A fiúk egészen sokáig aludtak reggel, úgyhogy ébredés után gyorsan összekaptuk magunkat, és mentünk is reggelizni. Máténak annyira bejött az amerikai palacsinta csokiöntettel, hogy mást nem is volt hajlandó enni. A büfé szakács már előre köszönt nekünk, és készítette is a Mickey egér palacsintákat a fiúknak.
Mi azért próbáltunk ennél változatosabban enni, de a csokis croissant valahogy mindig a tányérra került. Igaz, akárhányszor próbálkoztunk másfajta reggelivel, mindig kudarcba fulladt, valahogy nem a mi ízlésvilágunk volt.
Reggeli után indultunk is medencézni. A szokásos csúszdázás a gyerekmedencénél nem úgy zajlott, ahogy szokott. Máté kivételesen nem akart megmaradni a vízben, ezért Áron is inkább kint akart sétálgatni. Úgyhogy Ádám ment Mátéval, én meg Áronnal eljutottam a hideg gyerekmedencéig, ahol 2-3 csúszás elég is volt. Nem is értem, hogy egy gyerekmedencét miért kell ilyen hidegen tartani, még nekünk, felnőtteknek sem esett jól a víz hőmérséklete.
Miután mindenki kitombolta magát, mehettünk a nagymedencéhez ugrálni még egy utolsót, mivel délutánra még azt terveztük, hogy bemegyünk a városba vásárolni.
Áron természetesen elaludt a babakocsiban, de nem hagytuk sokat pihenni, hogy ebéd után tudjon aludni egy rendeset, tekintve, hogy hosszú lesz az éjszaka. Máté valahogy érezte, vagy elfáradt, mert mikor kijött a vízből, bebugyolálva feküdt a napozóágyon, és csak szomorúan annyit mondott: “Én már haza akarok menni.” Aztán elaludt. De annyira, hogy arra sem kelt fel, hogy felvettem, felvittem a szobába, letettem az ágyra, ahol aludt tovább. Láttam lelki szemeim előtt, hogy az egész délutánt elbuktuk.
Azért elmentünk ebédelni, legalább mind a két gyerek ébren volt, tudtak enni normálisan. Még a bárban szerettem volna inni egy rendes kávét. Ahogy ott ücsörögtünk, megjelent magyar barátunk, Gábor, majd annyira elbeszéltük az időt, hogy Áron el is aludt a babakocsiban.
Kaptunk tőle egy jó tippet, hogy nem kell bemenni a városba vásárolni, a szálloda oldalában van egy csomó üzlet, menjünk oda. Ezen a ponton megjelent Gábor felesége és kisfia (ott sem jött össze az alvás), így felajánlották, hogy a szobájukban vigyáznak a fiúkra, Áron úgyis alszik, szaladjunk ki addig vásárolni. Kaptunk a lehetőségen, és már ott sem voltunk.
1 óra alatt megjártuk. A helyi árusok nagyon buzgók, hogy becsábítsanak, az egyik megörült, hogy magyarok vagyunk, menjek be, írjak neki valamit magyarul. A másiknál vettünk szuvenírt, és mivel nem teljesen értettük, hogy mit szeretne, így behúzott minket a csőbe, már vitt is át a másik üzlethelyiségébe, hogy mutogassa, milyen csodás képeket csinál papiruszra. Alig tudtunk kiszabadulni tőle, azt kamuztam neki végül, hogy felkelt a gyerek, és mennünk kell.
Ami igaz is volt, Áron felébredt, csak annyira jól elvolt a 3 gyerek, hogy szerencsére nem hiányolt minket.
Meg is beszéltük, hogy akkor irány a medence, így maradt egy szabad délutánunk még pancsolni.
A srácok jól elvoltak, de 5-kor bezárták a medencét, úgyhogy átmentünk még a nagyba egy kicsit ugrálni. Áronnak már nem tetszett a dolog, Máté pedig annyira komolyan vette az ugrálást, hogy már mindenki kint törölközött, ő még önszorgalomból beugrott, aztán meg kapálózott. A vízimentő meg csak nézte, hogy mizu. Mondom, akkor ugrok én a gyerek után, aki meg persze röhögött, és élvezte az egészet.
Nagyon gyorsan felparancsoltam a szobába, hogy méltóztasson vacsorához felöltözni, aztán elindultunk az utolsó vacsoránkra. A fiúk persze pörögtek, de ezen a napon nem lehetett játszóterezni. Éjfélkor ki kellett jelentkezni, és mi még semmit sem pakoltunk össze.
Úgyhogy az utolsó fagyi elfogyasztása után elköszöntünk, és mentünk is, volt 3 órám elaltatni a fiúkat és összepakolni.
Hazautazásunk történetét a következő bejegyzésben folytatom…
