Egyiptomi utazásunk utolsó napja (vagyis utolsó előtti, de a következőn éjjel már hazautaztunk), amit ismét egy hajókázással egybekötött sziget látogatással koronáztunk meg.
Már utazás előtt nézegettem ezeket az utakat, de mindig arra jutottunk, hogy a srácok nem bírnának 8 órát egy hajón, meg mit csinálnának… Azoknak, akik szintén emiatt aggódnak üzenem, hogy merjetek nekiindulni, a gyerekek tök jól elvoltak, a legénység is szórakoztatta őket, voltak más gyerekek, és hiába nem beszéltek közös nyelvet, nagyon jól elvoltak.
Tehát, miután lefoglaltuk a programot, már csak azt kellett megvárnunk, hogy mikor vesz fel minket a transzfer. Este írtak is, hogy a korábbival ellentétben, nem jön be a recepcióhoz, menjünk ki reggel a főútra, ott vesz fel minket, és 15 perc késés előfordulhat. Mondjuk a főúton várakozást nem éreztem a legbiztonságosabbnak két kisgyerekkel, úgyhogy Áron rögtön babakocsi fogságra volt ítélve. A 15 perc késés megvolt, és a sofőr nem is örült a babakocsinak, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Már voltak a buszban, de még megtömtük teltházra, majd elértünk egy nem túl bizalomgerjesztő kapuhoz, ahol mindenki kiszállt, és gyalog kellett besétálnunk a hajóhoz. Hát Villa névre hallgatott ott az épület, de látszott, hogy elhagyatott, az üvegek be voltak törve. Ahogy mentünk beljebb, egy kicsit jobb lett, normális házak voltak, autókkal előttük, úgyhogy megnyugodtunk – egy kicsit. Majd kiértünk a tengerhez, ahol egy konkrét akadálypályán kellett átjutni babakocsival, volt, ahol inkább felemeltük kézbe, és közben azt néztük, hogy Máté se essen bele a vízbe. De meglett a hajó, ahová megint úgy kellett felügyeskedni a babakocsit. Nem voltak erre felkészülve, na. A hajó felső részére egyszer merészkedtem fel Áronnal, nem volt túl gyerekbiztos, a lépcső is keskeny volt, egyik kezemben a gyerek, másikkal meg kapaszkodtam. Fent kicsit sétálhatott mielőtt elindultunk, de aztán le kellett – volna – ülni az eligazításra, ezen a ponton pedig elkezdődött a hiszti, úgyhogy inkább lementem, Ádám meg végighallgatta Mátéval. Amúgy egész jól jártunk a lenti résszel, nem volt tömeg, nem kaptunk kötőhártya gyulladást a huzattól, és biztos helyünk volt az ebédhez.
Jó sokat mentünk, láttunk rengeteg másik túrista hajót is, majd egyszer csak lassítottunk, láttuk, hogy sokan vannak a vízben, úgyhogy felkészültünk az első megállóra. Nem volt a legkönnyebb kikötni a hajót, de megoldotta a legénység.
Mivel Áron elaludt a babakocsiban, ahogy ringatózott a hajó, így megbeszéltük Ádámmal, hogy elsőnek én ugrok be a vízbe, Máté pedig jött velem. Búvárszemcsi, mentőmellény fel, majd ugrottam is. Mátét szépen beengedték hozzám, nagyon hősiesen viselte, talán az is hozzátett, hogy most nem egy idegenhez ment be, hanem a kezemben volt végig. Sajnos a víz alá nem akart bekukkantani, pedig direkt vittük az úszószemüvegét, de így is kibírta jó 5 percig. Kievickéltem vele a hajóhoz, kiadtam, aztán visszafordultam. Minden bátorságomat összeszedtem, elhessegettem az összes rémképemet, és lenéztem a tenger fenekére. Első körben nagyjából 5 másodpercet bírtam, majd mindig egy kicsit többet. A végén szerintem egy percen keresztül nézegettem a halakat meg a korallzátonyt.
Önmagamra teljesen büszkén másztam ki a hajóra.
Indultunk is tovább. Volt még egy ugyanilyen megállónk, itt Ádám merült, róla még videót is csináltak. Valószínűleg, ő nem parázott 😀
Mikor mindenkiről úgy ítélték, hogy kellőképpen megszáradt, a hajó alsó, zárt részén kipakolták az ebédet. Igazából egész jó büfét raktak össze, a gyerekek is tudtak enni belőle, és még én is jól laktam a válogatósságom ellenére.
Elkezdtünk közeledni egy sziget felé, itt megkérdezték, hogy ki melyik útra fizetett be, mert 2 helyen is kikötünk. Mi a szebbik részt választottuk, úgyhogy maradtunk a hajón. Motorcsónak jött a többiekért, gyors átszállás, és ők mentek a szigetre, mi meg indultunk tovább. Nagyjából 15 perccel voltunk távolabb az első csapattól. Megmondom őszintén, hogy annyira nem estem hanyatt, nekem továbbra is Half Moon Cay vezet toronymagasan, de tény, hogy ez a sziget is szép volt.
Miután nagy nehezen jött értünk egy motorcsónak és kivitt minket a partra, gyors óraegyeztetés, 1,5 órát kaptunk. A tipikus fotóhelyekre sorba kellett állni, de igazából mi csak a tengerben akartunk fürdeni a gyerekekkel. És itt ugrott be a képbe a fotós haverunk, fejébe vette, hogy egy egész sorozatot készít a családról. Nem tudtuk lerázni, jött és csinálta a képeket. Bevallom, hogy lettek jók is, de mi inkább a gyerekekre koncentráltunk volna, hogy ők élvezzék. Máté már nagyon fáradt volt, nem is akart fotózkodni.
Végre egyedül maradtunk, úgyhogy átmentünk a part egy másik részére, ahol a vízben vannak a hinták, és ott lehet csodás profilképeket csinálni. Na nem kicsi gyerekekkel, mert nekik mély a víz 😀Úgy mondanám, hogy érdekes képek készültek. Fotós barátunk itt is megtalált minket…
Még egy kicsit tudtunk lebegni a vízben, aztán le is telt a 1,5 óra, indultunk vissza a hajóra. Volt lehetőség zuhanyzásra, éltünk is vele, mindenünk sós volt, meg 2 kiló homokkal többet nyomtunk.
Visszafelé nagyon hullámzott, dobálta a hajót rendesen. Áront a babakocsiban sikerült elaltatni, Máté pedig ment Ádám hátára a hurciba. Egy-két utasnak feltűnt, hogy Mátété nem látták egy ideje, kérdezték hol van, én meg mutattam, hogy az apja hátán alszik. Meglepődtek, de tetszett nekik ez a fajta megoldás.
A parthoz közelítve azt éreztem, hogy végre. Mikor megálltunk a tenger közepén.. Ádám az eligazítás után elfelejtette említeni, hogy visszafelé még megállunk banánozni. Hurrááá!!
Úgyhogy Ádám ment egy kört vele, én felmentést kaptam, mert hát a baba miatt… Értem én, hogy nem nyertem még vissza a szülés előtti alakomat, de az, hogy terhesnek nézzenek?!?! Diétázni kell, nincs mese. Ádámmal meg csak egymásra néztünk, és kínunkban mosolyogtunk.
De végre tényleg elértük a partot. Mint a csorda, mindenki tolongott lefelé. Mi meg hagytuk őket, babakocsival nem tolakszunk. Ugyan azon az úton, ahol bejöttünk, ki is mentünk, majd vártunk egy kicsit, és jött is a transzfer buszunk. Ugyan azok az emberek mentek visszafelé, de valahogy nem vették észre, hogy kisgyerek van a kezemben, mindenki kényelmesen beült, nekem meg az első ülés maradt az 1 évessel az ölemben. Nem ez volt a legbiztonságosabb utunk, az biztos, és vagy fél óra volt, mire visszaértünk a szállodába.
Alig vártuk, hogy rendesen lezuhanyozzunk, és mehessünk vacsorázni. Itt találkoztunk magyar barátainkkal, úgyhogy a fiúk átmentek rosszcsontba, már enni sem akartak, csak rohangálni. Honnan van ennyi energiájuk??
Feladtuk az utánuk rohangálást, inkább mentünk a játszótérre. Mivel ez volt az utolsó nyugis esténk, így hagytuk őket tombolni. Így 9 körül mentünk csak a szobába, de az elalvásért nem kellett könyörögni legalább.
