Egyiptomi nyaralásunk a végéhez ért.
Este az altatás elég gyorsan ment, a pakolást is sikerült elég hamar összehozni, úgyhogy még 2×20 percet tudtam aludni is. Éjfél előtt Ádám kivitt egy adag bőröndöt a recepcióra, majd Mátét átvarázsoltuk a babakocsiba (persze egyből felébredt), Áron meg ment a hátamra, ő legalább aludt tovább.
Kijelentkeztünk, ami annyiból állt, hogy leadtuk a szobakulcsot és a törölköző kártyákat. Ugyanaz a recepciós volt, mint bejelentkezésnél, emlékezett is ránk, kérdezte is, hogy 11-kor megkaptuk rendben a szobánkat? Mondtam neki, hogy na neeem, inkább fél1-kor. Nem is értette a dolgot. (Én sem.)
Még a londínerek lefóliázták a bőröndöket, és meg is érkezett értünk a transzfer. Most nem kisbusz volt, de azért befértünk.
Viszonylag hamar kiértünk a reptérre, ahol minden autót átnéznek, legalább kívülről. Meg is kérdeztem, hogy ez mindennapos, vagy van most valami, hogy felfegyverzett katonák vannak kint. Sofőrünk szerint ez teljesen normális.
A terminálnál kiszálltunk, majd kezdődött a tortúra.
Ha találkoztatok már nagyon biztonságos reptérrel, akkor az semmi volt ehhez a biztonsági folyamathoz képest. Az USA-ban nem találkoztam ilyennel.
Már a terminálba is csak úgy lehet bemenni, hogy megnézik az útlevelet és megkérdezik, hova mész. Majd utána sorban állás, megint útlevél csekkolás, és mutatják, hogy melyik sorba kell menni. Itt volt, akiket kiszedtek a sorból még valami ellenőrzésre, mi tudtunk tovább menni. Majd beállsz az utasfelvételhez, akkor is, ha csak egy hátizsákod van, mert nem fogadják el a kinyomtatott jegyet, rendes repjegyet nyomtatnak. Mindenkinek. Itt teszik rá a Priority matricát is. A babakocsinkat is fel akarták címkézni, hogy majd menjen le a poggyásztérbe, de mondtuk, hogy nem nem, kabin méretű, jön fel velünk. Nézték egymást, majd mondtuk, hogy idefelé is így jöttünk, úgyhogy leszedték róla a címkét.
Kaptunk fejenként egy ugyan olyan papírt, mint belépéskor (gondolom, most a kilépést kellett dokumentálni). Kértünk tollat, mondták, hogy ott van középen az asztaloknál egy csomó. 1 darab sem volt. Egy idősebb házaspártól kértünk egyet, de nem örültek neki. Gyorsan vissza is adtuk nekik, míg sorban álltunk az útlevélellenőrzésnél is.
Kifogtuk a leglassabb sort, nagyon alapos volt a helyi személyzet.
Végre átjutottunk. Itt azt gondolná az ember, hogy túl van a nehezén.
De NEM!
Újabb átvizsgálás. Férfiak-nők külön sorban. Cipő le mindenkinek. A kezemben lévő Áronnak is. Babakocsi, bőrönd, minden a szalagra fel. Egyedül mentem a 2 gyerekkel, Ádám külön. Mátét úgy fogta meg az egyik biztonsági ember, hogy ne rohangáljon el.
A szalagnál persze kivették a táskánkat. Kicsit megijedtünk, hogy mi van nálunk tiltott dolog. Biztonsági őr odajön, kiveszi a nagy Sprite-ot, majd Ádámra mutat, aztán rám, hogy igyunk belőle, majd dobjuk ki. Itt azért nevettünk egyet.
Egyik gyerek babakocsiba, másik gyerek a hátamra, cipő mindenkire. Mennénk ki, majd megállítanak. Babakocsin gyors drogteszt (feltételezem, hogy az volt), majd még egy füzetbe írjuk be az egyikünk nevét és útlevélszámát.
Na, ha ezzel végeztél, akkor gratulálunk, átléphetsz a duty free-be, ahol hajnal 1 körül nem sok minden van nyitva.
Kínunkban sétáltunk egyet, megkerestük a pelenkázót, a fiúkra adtam hosszú ruhát, hogy a gépen se fázzanak, meg kaptunk infot, hogy itthon elég esős-hideg az idő.
Elmentünk a büfébe enni egyet, itt Áront el is tudtam altatni, majd mentünk a kapunkhoz. A gép meg is érkezett, külön hívták is az elsőbbségi beszállással rendelkezőket – a gép fele nem értette, miről van szó, így mindenki ide állt be -, úgyhogy a sor elejére mentünk. Senki nem reklamált miatta. Majd vártunk, és vártunk. És még mindig vártunk. Ott állt a gép, és nem szállhattunk be, de senki nem mondott semmit.
Végül másfél óra késést követően, csak sikerült elindítaniuk minket a géphez. Az ajtóban el akarták venni a babakocsit, mondtuk, hogy nem, kabin méretű, visszük a gépre. Majd a repülő ajtajában a nagyon kedves légiutas-kísérő hölgy közölte velünk, hogy hiába fér fel a babakocsi a poggyásztartóba, és hiába jöttünk így idefelé, sajnos EZ NEM AZ A MÁRKA (persze, mert nem 150 ezerbe került, és nem vagyok influencer), amelyiket fel lehet hozni. Itt eldurrant az agyam, 1 gyerek a kezemben, másikban a gurulós bőrönd, a hátamon a táska, közöltem, hogy le…rom, akkor vegyék el, nem érdekel, baromira elegem van, haladjunk inkább. Többet ránk sem nézett ez a csaj, pedig többször eljött mellettünk.
A kapitány sűrűn elnézést kért a késésért, sajnos lövöldözés volt, úgyhogy kerülniük kellett, de amilyen gyorsan csak tudunk, repülünk haza.
A srácok viszonylag hamar elaludtak, az út ¾ részét végig is aludták. Akkor keltek fel, amikor a görög szigetek felett jártunk. Itt némi szórakoztatást kellett Áronnál eszközölni, de egész jól bírta.
Landolásnál láttam, hogy jó ötlet volt a fiúkra hosszú ruhát adni, szürke volt minden, esett az eső, és hideg volt.
Ahogy kijöttünk a gépből, vártak a buszok, a terminálban még egy gyors útlevélellenőrzés, majd suhantunk is a bőröndökért. Ádám Mátéval a szalag mellett várta a bőröndöket, én meg elmentem felkutatni a babakocsinkat, mert az nem a szalagon jön, hanem külön hozzák. Mire meglettek a bőröndök, megérkezett a babakocsi is.
A váróból felhívtuk a reptéri transzferünket, ami elég hamar ott is volt. A második megálló a miénk, gyorsan átpakoltunk a kocsinkba, fűtés bekapcsol. Irány haza.
A kocsiból mindenkit felhívtunk, hogy hazaértünk, én pedig csak egy finom otthoni kávéra vágytam, meg az ebéd utáni alvásra.
Mindent összevetve, egy nagyon szuper nyaralásunk volt, még a nehézségek, bosszantó dolgok ellenére is. És már a következő utazást tervezzük.
Üzenem minden kisgyerekes családnak, hogy menjetek, lássatok világot, és erre a pár napra nyugodtan engedjétek el magatokat, a rutint, szabályokat, és minden szuper lesz!
Ezzel véget ért az egyiptomi családi utazásunk. Ha az egész nyaralásra kíváncsi vagy – a repüléstől és a szállás elfoglalásától kezdve a programokon át egészen a költségekig –, olvasd el az Egyiptom gyerekkel – őszinte beszámoló és túlélő útmutató című összefoglalómat is.
